| Előszó |
|
Az emlékezet az a közeg egy nemzet, egy politikai, kulturális közösség életében, amelyben fennmaradhat. Az emlékezés olyan tevékenység, amely nélkül nincs továbblépés a megmásíthatatlan, ám sosem lezárt múltból a jelen és a jövő felé. Az emlékezetből és emlékezés által feltárt tudás, a szembesülés és szembenézés nélkül nincs történelmi tudata az emberiségnek, a nemzetnek, az egyénnek. Történelmi tudat nélkül pedig képtelenek vagyunk tájékozódni nemzetünk sorsában és nem értjük meg saját osztályrészünket sem.
A tragikus magyarországi holokauszt szinte az 1990-es rendszerváltozásig kibeszéletlen maradt. A huszadik század borzalmainak több, mint negyven évig tartó szőnyeg alá söprése önmagában is olyan mély sebeket ejtett a magyar történelmi tudaton, melyeknek hatását ma is érezzük. Bár társadalmunk döntő többsége egyértelműen elítéli és elveti a faji, vallási, nemzeti és minden más kirekesztést, mind a mai napig időnként erős indulatokat vált ki a múlt értékelése, vagy akár csak egyes tények napvilágra kerülése is. Ezért is érzi Magyarország Kormánya erkölcsi és politikai kötelességének a múlttal való következetes szembenézést, azt, hogy olyan világos erkölcsi értékítéleteket mondjon ki, amelyek a humanizmus, a legnemesebb európai hagyományok mentén jelölik ki a múltból a jelenen át a jövőbe vezető utat. Raoul Wallenberg a magyarországi vészkorszak embermentőinek emblematikus alakja. Amikor születésének centenáriumára emlékezünk, a rémtettek jelenetei, a bűnösök alakja mellett felsejlik a reménység sziluettje is: a svéd diplomata és a többi önfeláldozó külföldi embermentő, a számtalan magyar és zsidó civil segítő, megannyi lelkész, pap, katona, munkás, földműves kontúrja. Wallenberg sorsának azonban van egy további tragikus vetülete: nem sokkal azután, hogy merész és hatékony embermentA budapesti zsidók tízezreit megmentő Raoul Wallenberg emléke és emberi nagysága előtt adóztak a Magyar Nemzeti Múzeumbanéseivel szembeszállt az egyik totalitárius rendszerrel, egy másik elnyomó rendszer áldozatává vált. 1945. január 17-én ugyanis elhurcolták a szovjetek, és már soha nem térhetett vissza. Máig tisztázatlan sorsának ilyetén alakulása sajátos hasonlóságot mutat egy másik embermentő, a magyar Esterházy János sorsával. Büszkék vagyunk minden magyarországi embermentőre, büszkék vagyunk arra, hogy emberek tudtak maradni az embertelenségben. Magyarország sohasem fogja eltűrni az antiszemitizmus, a rasszizmus vagy az előítéletek felülkerekedését, sem pedig az etnikai, vallási vagy politikai meggyőződésen alapuló intoleranciát és diszkriminációt. Egyedül így lehetünk méltók Raoul Wallenberg és embermentő társai emlékéhez.
|